Július közepe van, ami azt jelenti, hogy Nikkiék kislánya, Bodhi Soleil napokon beül egy éves lesz. Kedvencünk eddig nem sok alkalommal beszélt az anyaságról, de most kivételt tett. A tegnapi nap folyamán, instagramra töltött fel magáról egy képet, ami 2017. Június 20-án készült, ekkor még várandós volt kislányával, és mindenféle gondolatok cikáztak a fejében. A várandós fotón kívül Ő is megosztott két parókás képet velünk.

1.kép: Egy évvel ezelőtt, ezen a napon. Becsomagoltam a táskába, hogy felkészüljünk az Ő érkezésére. Milyen szappannal mossam ki az összes ruháját? Honnan tudjam,hogy mit tegyek? Tudok-e otthon szülni? Elterveztem mindent, de minden a terv szerint alakul majd? Szent szar, ez a baba tényleg átfog férni ott…? Mi lesz, ha nem tudom, hogy kell csinálni? Mindez…Állandó szorongás volt rajtam a szülés előtt. Ott volt az álomban, reggeli séta közben, vacsora főzéskor és a kismama mediáción is. Azt mondták nekem, hogy ” hordozd a gyermeked” Csak menj tovább. Mi lesz, ha nem tudok szoptatni? Mi lesz, ha nem hallom meg Őt éjszaka? Mi lesz, ha elveszítem az intimitást a házunkban? Hogyan fogom magunkat navigálni ezen az úton? A belső párbeszédet az elmúlt két hétben, ugyan azon a testen osztoztunk és 15 percenként piszkált, hogy menjek el wc-re, a mindennapos fájdalom a hátam alsó részén, a kórházi félelmek, időként nagyon sok volt. Még mindig nem volt fogalmam arról, hogy mi fog várni rám a sarkon. Amire várakoztam nem történt meg, és amit nem vártam, mind megtörtént. Milyen gyönyörű lecke, igaz? Felkészülhetsz, tervezhetsz,beszélgethetsz,sírhatsz és mégis meglepetés ér a végén. A fényképen lévő nő ideges volt, aggódott, hogyan fog szoptatni, és a gyermeke most már majdnem egy éves, és még mindig nem hajlandó szilárd táplálékot enni, csak rám van szüksége, így még mindig szoptatok, mert a gyermekemnek erre van szüksége. Azt mondták, hogy szülés után 5 nappal nem lehet emlőgyulladásom, de persze ez a láz ledöntött, ezt el se tudtam képzelni. Kétségbeesetten ragaszkodtam az álmomhoz, hogy otthon szüljek, de az utolsó pillanatban egy kórházi ágyon voltam, egy csodálatos dúla/bába társaságában, és egy orvossal, akit csak 12 órával korábban ismertem meg. Az összes anyának, aki itt van. Annyira ihletet adtok, ahogyan világra hoztátok a gyermekeiteket. Nyíltan beszélünk, kérdéseket teszünk fel, és tapasztalatokat osztunk meg. Valamint továbbra is támogatjuk egymást erővel, ami bölcsességet hoz.